#7

Fizikailag továbbra sincs semmi hír (biztos, ami biztos, ma reggel is teszteltem, elvégre kétnaponta emelkedik a hcg... #se), viszont arra gondoltam, sorra veszem, mik azok a lelki/pszichológiai issue-k, amik esetleg akadályozhatják a teherbeesést. Bár alapvetően racionális vagyok és a biológiai okokat előbbre helyezem a lelkieknél, mégis biztos vagyok benne, hogy egy fel nem dolgozott, ki nem beszélt (horribile: megoldatlan) probléma segíteni semmiképp nem segít a helyzeten. 

Tegnap visszaolvastam egy másik, hasonló témával foglalkozó blogot, és ott írta a szerző egy korábbi bejegyzésben, hogy az egyik sikertelen lombik után elment asztrológushoz, aki elmondta neki, hogy neki a munka a fő ösvénye az életben és ott fog/tud érvényesülni, nem a családban. Én az asztrológiában nem hiszek semennyire sem - bár el szoktam néha olvasni az aznapi horoszkópomat és mindig mosolygok magamban, ha valamit aktuálisnak érzek belőle, de annyira általános a megfogalmazás, hogy bármire és bárkire rá lehet húzni (nyilván horoszkópja válogatja) -, de ezen elgondolkoztam, hogy nekem is fontos a szakmai előmenetel meg a munkahelyem, meg hogy ott szeressenek, megbecsüljenek és fontos legyek, és vajon nem túl fontos-e. Ezt nem tartom komoly gondnak, csak érdekes gondolkozni rajta, hogy a karrier vajon befolyásolhatja-e ilyen lelki szinten a gyerekvállalást. A munkahelyi stressz biztos befolyásolja, de az nálam most már szerencsére nem nagyon van. 

Szóval az issue-k, avagy mik jutnak eszembe (a rózsaszín unikornisos szivárványos idill mellett), amikor elképzelem a terhességet/kisgyerekes létet?

- A férjem előtt semmiféle igazi apai illetve családmodell nincs. Nem ismeri az apját a mai napig, az anyukájával és az öccsével élt (az öccse pontosan egy napon született az enyémmel, mármint egy évben is!, mi ez, ha nem égi jel? :)), amíg össze nem költöztünk. Az anyukájával a viszonya elég vegyes, leginkább kiabálni szoktak egymással (telefonon meg személyesen is), én ezt a kezdetektől nagyon rosszul viselem, és egyszer mondtam is Neki, hogy nem szeretném, ha a gyerekünk ennek az erőszakos kommunikációnak valaha is a fültanúja lenne, és ezt nagyon rossz néven vette, mondván, hogy még mindig jobb kiereszteni az érzelmeket és őszintének lenni egymással ("hol máshol, ha nem a családban"), mint lenyelni mindent és mindenféle pszichoszomatikus betegségeket meg depressziót összeszedni. Na de kábé ha eszembe jut, hogy a gyerekünk egyáltalán találkozik az anyósommal, már attól rosszul vagyok, márpedig ez elkerülhetetlen lesz, hiszen anyósom lesz az egyik nagymama. A család többi, távoli része az anyósommal következetesen haragot tart és soha többet nem állnak szóba egymással. 

- Itt el is érkezünk az én családomhoz. A modell önmagában tankönyvi: apa, anya, nővér, öcs. De anyukám előtt nem volt anyai modell, mert az ő anyukája 12 éves korában meghalt (tüdőrák), és emiatt a kamaszkort és ami utána volt, anyu egész egyszerűen nem tudta (jól) kezelni, vagy nem úgy, ahogy nekem jó (lett) volna. Ettől most is tök rossz érzésem támad, ahogy írok róla, szóval elteszem máskorra, de még a családomra visszatérnék annyiban, hogy apukám az anyósom tökéletes ellenpontja, semmiféle érzelmet nem ad ki, nagyon könnyen megbántódik viszont, olyankor nem lehet vele bírni, majd' fölrobban, de az istennek se kiabálna vagy bármi, inkább lenyeli, van is jó kis pszichoszomatikus bélproblémája meg mániás depressziója. Az ő családja is egy sikertörténet, az anyukája, az egyetlen nagymamám, szintén nem egy érzelmes valaki, sőt, és nála az udvariasság mindenen felül áll, a lakásban minden tipp-topp, a nagypapámnak nagyon jó kedélye és humora volt (azon az ágon ő volt az egyetlen normális ember, komolyan), de ő sajnos tavaly nyáron meghalt. A nagynéném meg, apu húga, egy nagyranőtt gyerek, 50-en fölül van, de mindenben igényt tart a kiszolgálásra, szegény nagyon szeretetreméltó és nagyon szánalmas egyben, ezt elég nehéz a helyén kezelnem, mert mindig úgy érzem, mintha én lennék az idősebb, nem fordítva. 

A fentieket nyilván nem úgy kell érteni, mintha nem szeretném a családomat vagy a férjem családját (mondjuk anyósomat csak mérsékelten), de egyikünk előtt sincs olyan igazán jó modell, amit követni lenne érdemes. És persze a távolság még jobban megnehezít mindent, és ez a harmadik dolog, ami mindig eszembe jut:

- Külföldön akarom én ezt a gyereket megszülni és fölnevelni, tényleg? És itt nem az identitásról szóló bullshit a probléma, hogy majd nem lesz eléggé magyar (mihez képest?), hanem hogy annyira más lesz az ő gyerek- és fiatalkora, mint az enyém, hogy hogy fogom tudni ebben őt megszólítani, segíteni, irányítani, ha kell, hogyan tudok én ebben neki partner lenni majd? Ez talán minden probléma közül a legnehezebb, mert erre nincs megoldás. Én szívem szerint simán hazaköltöznék, (még) nem kötődöm ide annyira, hogy ez nagyon nagy trauma legyen, de egyrészt a férjem hallani se akar erről, másrészt a józan eszemmel tudom, hogy a legjobb, amit a gyerekemmel tehetek, az az, ha ide születik, nem pedig a mai Magyarországra. Közben viszont az is ott van, hogy ha én boldogtalan vagyok, amiért nem otthon vagyunk, akkor azt a gyerek is megérzi, akár már az anyaméhben is, és ettől azért meg akarnám kímélni. És azt se szeretném, ha a gyerektől azt várnám, hogy ő legyen a "kárpótlás" itt a hiányzó barátaimért, ez nagyon nem lenne fair vele szemben. 

Annyira elképzelhetetlen, hogy a gyerekem csak turistaként ismerje Magyarországot, Budapestet, azokat a helyeket, ahol én a gyerek-, kamasz- és fiatal felnőttkoromat töltöttem. És az elképzelhetetlent szó szerint értem. 

Meg hát olyan jó lenne, ha a nagymamák és nagybácsik és az egyetlen nagypapa, aki lesz, és az összes barátaink meg tudna látogatni majd minket sokkal többször. Persze amikor gyesen leszek, akkor nem kell külön szabit kivennem, szóval ez az egy legalább sokkal könnyebben megoldható lesz, mint most (kivéve apukám esetében, aki nem hajlandó repülőre ülni, és még egyszer se volt itt...). :P 

Szóval ezekkel a gondolatokkal küzdök, ha nem is nap mint nap, de elég sokszor, és hát nem tudom, hogy oldjam meg őket.