már megint

Van egy virtuális lányismerősöm olyannyira hasonló cipőben, mint én, hogy majdnem ugyanakkor volt a vetélésünk, ugyanolyan haja van, mint nekem, sőt a származásunkról is gyanítom, hogy azonos, szóval már csak ezek (főleg a hajunk hasonlósága! :D) miatt tökre közel érzem magamhoz, és követem, mi újság vele. És sajnos hiába drukkoltam nekik, hogy sikerüljön a gyógyszeres, ultrahanggal követett, peteérést injekcióval elősegítés után időzített együttlétes ciklusukban teherbe esniük, amikor ma reggel megláttam a posztját, amiben tudatta, hogy terhes, rohadtul dühös és szomorú és csalódott és irigy lettem, ahelyett, hogy örülnék nekik. De ilyenkor annyira nehéz őszintén örülni! Még ha tudom is, hogy nem az én gyerekemet vették el, nem helyettem terhes, az én életemre ez semmilyen hatással nincs, stb-stb... És még ha a fejemmel örülök is, mert tudom, hogy nekik most nagyon jó, és tök sokat vártak erre, és megérdemelték, és egyáltalán. De akkor is ott a csomó a gyomromban, hogy nekem miért nem lehet? 

És akkor elkezdem mantrázni magamnak, és ma valóban ezzel ment el a délelőttöm, hogy de, nekem is lehet, csak idő kérdése, és sikerülni fog, sikerülni fog, sikerülni fog... Sikerülni fog!!!