szintet léptem

Szóval megvolt ma az átjárhatósági vizsgálat (HSG). Iszonyat ideges voltam reggel, tökre féltem a fájdalomtól, a kiszolgáltatottságtól, na meg az eredménytől is, de még ettől a legkevésbé - valamiért annyira biztos voltam benne, hogy úgyis találnak valamit, hogy ezt el is könyveltem magamban, mint biztos kimenetelt. Reggel zuhanyzás közben konkrétan beszéltem a petevezetékeimhez (!), bocsánatot kértem tőlük, amiért ez a vizsgálat kell, teljesen wtf, tökre bűntudatom volt, hogy ilyesminek teszem ki őket (!), mikor másnak bezzeg elsőre/másodikra/harmadikra összejön mindenféle ilyen kényelmetlenség nélkül. És elöntött úgy általában ez a düh/szomorúság/csalódottság/bűntudat-keverék, hogy de nekem miért nem lehet könnyen gyerekem??? 

Közben próbáltam magam nyugtatni is, hogy minden rendben lesz, és bármi derül ki, legalább kiderül. De mivel leginkább a vizsgálattól magától féltem, ez akkor nem sokat segített. Indulás előtt bevettem egy Cataflamot, mindkét busz, amivel mennem kellett, 10 percet késtem, de szerencsére úgy terveztem a reggelt, hogy még így is ott voltam kb. 20 perccel az időpontom előtt. Először be kellett jelentkeznem a recepción, mivel még sose voltam itt (városi kórház), aztán felküldtek az első emeleti váróba. Segített, hogy a Never Let Me Go-t olvasom (Ishiguro), amibe nagyon bele lehet feledkezni, de hogy pont a várakozás közben jöjjön az a rész, amikor Kathy arról beszél, hogy nekik soha nem lehet gyerekük?!, na jó, hát azért mindennek van határa. :D 

10 körül hívott be az asszisztens, aki először részletesen elmagyarázta, mi fog történni, minden kérdésemre válaszolt és megnyugtatott minden szempontból - persze ettől még kurvára féltem továbbra is, de azért bólogattam, hogy persze, minden oké [csak csináljuk már]. Aztán le kellett vetkőznöm alul, és felvennem egy kórházi köpenyt, olyan amerikaifilmeset, csináltam is benne egy szelfit, hogy oldjam a saját hangulatomat, aztán irány a... műtő röntgen. Lefeküdtem, a lábaimat fel kellett tenni olyan nőgyógyászos lábtartóra, az asszisztens csinált egy képet ebben a pózban (nem szelfit ;)), aztán jött az orvos, aki szintén nagyon kedvesen elmondta, mi lesz, kérdezte, minden oké-e, én meg kurvára féltem továbbra is, csak immár bárki, aki bejött (volna) a helyiségbe, fölláthatott (volna) a tüdőmig, ez nem segített sokat a közérzetemen. Amikor negyedszer kérdezett rá, hogy minden oké-e, akkor mondtam, hogy félek, és amikor megkérdezte, mitől, mondtam, hogy a fájdalomtól és az eredménytől. Cuki volt, nem röhögött ki, helyette még egyszer megnyugtatott. Aztán belém tette azt a tágító izét, nem tudom, magyarul mi a neve, fr-ul spéculum (ilyet használnak rákszűréskor is), amivel kicsit ki is tágított, hát nem volt életem legjobb érzése, de amikor felszisszentem, abba is hagyta. Aztán abba beletett még valamit, és aztán befújt egy kis levegőt, hogy jobban látszódjon majd a kontrasztanyag, ahogy halad. Na kb. ez volt a legkellemetlenebb pillanat, de ez se fájt, csak nagyon ismeretlen és fura és kellemetlen érzés volt, de 20 másodpercig se tartott. Aztán belém tolt egy-egy hosszú, nagyon vékony átlátszó csövecskét, ezekből semmit nem éreztem, csak láttam. Ja, amúgy közben a fejem mellett volt a képernyő, amin látszottam belülről, szóval élőben követhettem az eseményeket. És belenyomta a csövekbe az anyagot, nagyon féltem, hogy na ez most fájni fog, de semmi az égvilágon. Aztán el kellett fordulnom jobbra-balra, majd teljesen át kellett fordulnom az egyik oldalamra, hogy látszódjon az egész méhüreg a képen, ez elég weird volt, egy ilyen kurvanagy fém cuccal a puncimban forgolódni, nem mondom, hogy szívesen csinálnám mindennap, de hát ha ez kell hozzá... Aztán amikor visszafordultam, kiszedte belőlem egyesével a cuccokat, és közölte, hogy minden oké, semmi akadály nincs egyik petevezetőben se, a méhem is nagyon szép, további szép napot. Én meg nem akartam hinni a fülemnek, és visszakérdeztem, hogy tuti-e, ő meg most már röhögött, és mondta, hogy igen, abszolút, de kiírják nekem cd-re és otthon magam is meggyőződhetek róla. :D (A cd amúgy azért kell, hogy kitegyem a képeket instára elvigyem a nődokinak megmutatni.) 

Hát komolyan, majdnem elsírtam magam a megkönnyebbüléstől. Annyira nem erre számítottam! Lehet, hogy a végén még elhiszem, hogy valaha teherbe is eshetek akár...?

:))