Ezt Bächer Iván írta még a 2001. szeptember 11-i terrortámadás kapcsán ("Megtörtént a bármi" címmel).
Minden (amiről ezen a blogon írok) nem fontos lett, mert szerdán teljesen váratlanul kórházba került a nagymamám, és úgy néz ki, már nem fog tudni soha hazamenni.
Egyelőre nem világos, mi történt, annyit tudok, hogy apukám hívott hozzá mentőt, mert egyszer csak nem tudott felállni a fotelből. Bevitték a Honvéd kórház sürgősségi baleseti osztályára, ahol a triage keretében vettek tőle vért, de abból azt következtették ki, hogy az ötféle sürgősségi szintből ő az egyesbe, a legkevésbé sürgősbe tartozik. (Persze, mindig vannak, akik rosszabb állapotban vannak, egy ilyen helyen.) Szegény ülni is alig bírt, és ahogy teltek az órák, úgy zavarosodott el az elméje is. Dél körül került be, és végül este 10-kor sikerült rávenni a személyzetet, hogy legalább egy infúziót kapjon, addig teljesen étlen-szomjan szenvedett. Szavak nincsenek. Akkor vettek tőle újra vért, és kiderült, hogy borzasztó alacsony a nátrium-szintje és ki van száradva (naná, akkor már kb. 9 órája nem evett-nem ivott), és ennek tulajdonították az akkorra már egyértelmű zavartságát is. Végül valamikor hajnali 1 körül (!!) nézett rá érdemben orvos, és azt a verdiktet hozta, hogy egyelőre nátriumos infúzió(ka)t kell kapnia, be kell feküdnie minimum napokra - de a Honvédben nem jogosult fekvőhelyre, át kell vinni a Margit kórházba, ahova tartozik. Oda valamikor hajnali fél 3 körül érkezett meg a mentővel, illetve apukámmal, aki végig vele volt, de eddigre már szinte egyáltalán nem volt magánál.
Egyelőre nem világos, mi történt, annyit tudok, hogy apukám hívott hozzá mentőt, mert egyszer csak nem tudott felállni a fotelből. Bevitték a Honvéd kórház sürgősségi baleseti osztályára, ahol a triage keretében vettek tőle vért, de abból azt következtették ki, hogy az ötféle sürgősségi szintből ő az egyesbe, a legkevésbé sürgősbe tartozik. (Persze, mindig vannak, akik rosszabb állapotban vannak, egy ilyen helyen.) Szegény ülni is alig bírt, és ahogy teltek az órák, úgy zavarosodott el az elméje is. Dél körül került be, és végül este 10-kor sikerült rávenni a személyzetet, hogy legalább egy infúziót kapjon, addig teljesen étlen-szomjan szenvedett. Szavak nincsenek. Akkor vettek tőle újra vért, és kiderült, hogy borzasztó alacsony a nátrium-szintje és ki van száradva (naná, akkor már kb. 9 órája nem evett-nem ivott), és ennek tulajdonították az akkorra már egyértelmű zavartságát is. Végül valamikor hajnali 1 körül (!!) nézett rá érdemben orvos, és azt a verdiktet hozta, hogy egyelőre nátriumos infúzió(ka)t kell kapnia, be kell feküdnie minimum napokra - de a Honvédben nem jogosult fekvőhelyre, át kell vinni a Margit kórházba, ahova tartozik. Oda valamikor hajnali fél 3 körül érkezett meg a mentővel, illetve apukámmal, aki végig vele volt, de eddigre már szinte egyáltalán nem volt magánál.
Csütörtökön nem volt érdemi hír, kapta az infúziókat, továbbra sem tért magához igazából, "össze-vissza beszélt", ahogy a szüleim mondták, nem tudta, hogy kórházban van, úgy általában nem fogta föl a helyzetet. Talán jobb is.
Csütörtökről péntekre virradóra romlott a helyzet, éjszaka elindult az ágyból és elesett, illetve kitépte az infúziót a karjából, úgyhogy reggelre kapott rácsot az ágya szélére, és odakötözték a kezét (!!!!), mert folyton kontrollálatlanul hadonászott (így tépte ki az infúziót is). Pénteken voltak bent a szüleim megint, és sikerült orvossal is beszélniük: nagymama már soha többet nem lesz képes önálló életre. Azt mondta az orvos, hogy ha sikerül valamennyire erőre kapnia (azaz ha hagyja magát táplálni infúzióval vagy szájon át), akkor pár hét múlva átkerül az elfekvőre. Ha nem sikerül, akkor előbb meghal, minthogy ott felszabadulna egy hely. Akármennyire is jól lesz fizikailag, szellemileg legfeljebb egy kicsit fog tisztulni a mostani állapothoz képest, és 24 órás szakfelügyeletet fog igényelni, otthon semmiképp se ápolható. Mindennek tetejébe az is kiderült, hogy van egy áttétes mellrákja, amiről a család semmiképp se tudott, és az nem egyértelmű, hogy nagymama eltitkolta-e vagy ő se tudott róla.
Egy hete (7-én pénteken) beszéltünk telefonon utoljára, akkor mesélte sötét hangon, hogy az egyetlen olyan barátnője, akivel még rendszeresen tartják a kapcsolatot, egy szerencsétlen elesést követően kórházban van, és ez borzasztó, és kimondatlanul ott lebegett köztünk a mondat, hogy "csak nehogy én is így végezzem". Azt is mesélte, hogy már megint elesett pár nappal korábban, és ezúttal mentőt kellett hívni hozzá, mert a nagynéném nem tudta összeszedni a földről. Az utóbbi hónapokban már kéthetente, aztán hetente esett el, de ezeket nem vette egyébként nagyon tragikusan (vagy direkt próbálta bagatellizálni?), de minden egyes alkalommal óriási mázlija volt, mert vagy volt ereje valahogy felállni, vagy épp nem volt egyedül és valaki segített.
Hogy ez a több mint hirtelen állapotromlás minek köszönhető (általános alultápláltság? kezeletlen rák? még valami, amiről egyelőre nem tudunk?), az egyelőre nem világos.
Az viszont sajnos egyértelmű, hogy ennek a helyzetnek csak egy igazi megoldása van. :(
Ui. Ma három éve, hogy meghalt a nagypapám. <3 Csak azt az egyet kívántam nagymamának, hogy ő is gyorsan, fájdalom- és kiszolgáltatottság-mentesen mehessen el. Csak ezt az egyet...
Ui. Ma három éve, hogy meghalt a nagypapám. <3 Csak azt az egyet kívántam nagymamának, hogy ő is gyorsan, fájdalom- és kiszolgáltatottság-mentesen mehessen el. Csak ezt az egyet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése