pregnancy after loss

Elég sokat agyalok azon mostanában, hogy vajon lelkileg "jól csinálom-e" ezt a vetélés utáni terhesség dolgot. Persze, nem lehet rosszul csinálni, meg sehogyan se, csak hogy vajon normális-e, ahogy érzek. Sok-sok sorstársat követek virtuálisan, és valahogy az a benyomásom, hogy hozzájuk képest* túl könnyen, túl gyorsan léptem túl azon, hogy mostanra már lenne egy 14 hónapos kisbabám, ha nem vetélek el. Őszintén szólva ha az ő posztjaik nem lennének, szerintem még ennyiszer se jutna eszembe. Valahogy nem tudok arra a terhességre úgy visszagondolni, mint egy potenciális kisbabára, akinek élnie kéne - nyilván ebben nagyon sokat számít, hogy nem kötődtem hozzá még érzelmileg, amikor elvesztettem, meg nem éltem bele magam abba az egész terhességbe (időm se nagyon volt rá). Nem tervezem elmesélni a kisfiunknak, legfeljebb, ha érdeklődik majd nagyobb korában, hogy volt előtte egy vetélésem, se azt, hogy milyen sok idő volt, mire ő "összejött". Nem hiszem, hogy ennek van jelentősége. Edukációs, érzékenyítő céllal persze jó lesz, ha tudja majd, amikor odakerül, hogy milyen nehézségekkel kell sajnos nagyon sokaknak szembenézni, amikor kisbabát szeretnének, de ettől az egy aspektustól eltekintve egyáltalán nem érzem fontosnak, hogy erről beszéljek vele. 

Igazából csak attól félek, hogy ugye nem arról van szó, hogy nem nézek szembe a saját veszteségemmel, és ez majd egyszer csak valamilyen más formában tör elő, például nem fogok tudni kötődni a saját gyerekemhez, mert a lelkem mélyén attól félek, hogy őt is elvesztem. Ez most ilyen nagyon fölösleges túlgondolásnak tűnhet (még nekem is annak tűnik), és remélem, alaptalan is. Meg azt is remélem, hogy azzal, hogy ezt így meg tudom fogalmazni és tudatosítani magamban, tárgytalanná is válik.

*mert ők még a gyerekeik egy-kétéves korában is csomót posztolnak ebben a témában, a terhességük alatt meg pláne - persze, tudom, hogy olyasmit is lehet posztolni, amit az ember igazából nem gondol/érez komolyan, és igazán nem ebből kéne kiindulnom