második trimeszteri összefoglaló (?!)

Egészen máig abban a hiszemben voltam, hogy a 28. hét végén kezdődik a harmadik trimeszter, de aztán rájöttem, hogy ha ma március 22-e van, én pedig június 22-re vagyok kiírva, azaz három hónap múlvára (?!), akkor bizony a harmadik trimeszter holnap kezdődik. Már amennyiben persze a terhességet 9 hónapban számoljuk... :P

A második trimeszter sokkal, de sokkal könnyebb volt, mint az első, fizikailag, lelkileg egyaránt. Ami tünet így eszembe jut, az a reflux, ami random jön-megy, meg a gyakori pisilés(i inger). Meg persze nem kapok levegőt a hasamtól, egyre kevesebb helyre férek oda, lehajolni azt nem tudok egyáltalán szinte, ilyesmik, de ezeket vicces velejárónak tekintem inkább. 

A babaszobából az alapdolgok közül hiányzik az ágy, ami eddig megoldottnak tűnt, de sajnos egy olyan pártól kaptuk volna (vagy hát lehet, hogy még megkapjuk, de egyelőre nagyon bizonytalan), akik az egészségügyben dolgoznak, és eléggé ki vannak téve a vírusnak, szóval találkozni velük most egy darabig biztos nem fogunk, és az utolsó pillanatig nem akarunk várni azért ezzel (persze egy újszülött bárhol elalszik még, de na). Az IKEA meg bezárt és házhoz is csak kis csomagokat szállítanak (amihez teherautó kell, azt nem), úgyhogy kicsit két szék között az ágy alá estünk, de remélem, két hónapon belül ez valahogy megoldódik. A másik, ami nincs, az a pelenka és a pelenkázáshoz kapcsolódó mindenféle törlőkendő, krém, kitudjami. Ezeket könnyű beszerezni szerencsére.
Cserébe ma rendeltünk köldökzsinórvér-tárolást 25 évre. Nyilván abban a reményben, hogy sose lesz rá szükség. Méregdrága, de a gyerekért mindent...

koronaszitu

Amikor az előző posztban írtam, hogy még hét hét a melóban, fogalmam se volt, hogy igazából még HÁROM NAPOM volt hátra a melóban - mármint helyileg. Csütörtök (márc. 12.) este* kezdett itt elharapódzni a koronahelyzet, egyik napról a másikra több tíz új beteget diagnosztizáltak, úgyhogy jól megijedtem** és írtam a főnökeimnek, hogy akkor én másnaptól itthonról dolgoznék. Nem volt ellenvetésük, sőt, de aztán pénteken napközben jött az e-mail, hogy hétfőtől mindenkit kérnek, aki csak meg tudja oldani, hogy a következő két hétben dolgozzon otthonról. Most ott tartunk, hogy az iskolák be vannak zárva (hétfő óta), és tegnap jelent meg a hír, hogy legkorábban április 20-n nyithatnak ki (ha egyáltalán, ugye). Szerintem én már a gyes kezdetéig (ápr. 27.) nem nagyon megyek dolgozni... 

Ebben a bezártságban úgy várom a 28. heti ctg-t meg ultrahangot, mint a megváltást, mert végre valamilyen céllal mehetek el itthonról, találkozhatok más emberekkel! (Még akkor is, ha az csak a nőgyógyászom és az asszisztense.) Már csak 12 nap. :P 

*Ráadásul csütörtök este úgy volt, hogy elutazom, de szerda este úgy döntöttem, nem megyek sehova, mert ki tudja. (Ld. lent.)

**A neten az terjed, hogy nem lehet bizonyítani, hogy a magzatra bármilyen (káros) hatással lenne, ha az anya elkapja a koronavírust, de engem pont ez aggaszt. Hónapok, évek, legrosszabb esetben évtizedek múlva fog csak kiderülni, hogy valami maradandó rendellenességet okoz(ott), amikor már késő lesz. Olyan illúzióim nincsenek, hogy én biztos nem fogom elkapni, de amit meg tudok tenni a saját magam és a születendő gyerekem védelmében, azt igyekszem megtenni. 

És Nálatok mi a helyzet?

sweet news

Megjött a lelet: jobbra sárgával kiemelve a referenciatartomány, balra az eredményeim. Szerintem nincs terhességi diabéteszem! :) 

(Amúgy ma kezdtem a 25. hetet, hihetetlen! Már csak hét hét a melóban!!!)

cukorterhelés

(Hogy megszaporodtak itt a bejegyzések hirtelen, hogy már normálisterhes* vagyok!)

Szóval tegnap este valami isteni sugallat hatására megnéztem, nincs-e nyitva a labor szombaton is, mert sajnos pár éve, még Budapesten, kellett cukorterheléses vizsgálatot csinálnom (akkor azt nézték, nem vagyok-e inzulinrezisztens), és emlékszem, utána mennyire nyominak éreztem magam egész nap, nem beszélve arról a kellemes két óráról ugye, amit a laborban kell eltölteni, és hát ez után még egy munkanapot végigcsinálni, brrrrr.

A labor honlapján az volt, hogy ma 7-kor nyitnak, és mivel mára semmilyen tervem nem volt az alváson, evésen és sorozatnézésen kívül (hát, ez az én Maslow-piramisom alja, ez van), plusz tegnap este már fél kilenckor leragadt a szemem, ez ideálisnak tűnt. Jó szarul aludtam, de hősiesen fölkeltem fél 7-kor és odaslattyogtam az éktelen madárcsicsergésben a laborhoz, 56-kor értem oda elsőként, ha!, és 7:17-kor már sorra is kerültem, levette a kedves, Florence nevű nővér az éhgyomri vért, majd megitatta velem a vizes cukrot narancs ízesítéssel - az sokat segített, hogy jéghideg volt, igazából rosszabbra számítottam/emlékeztem. Beállított egy stoppert, majd átkísért a szomszédos szobába, ahol - az addigra zsúfolt váróhoz képest - viszonylagos kényelemben, a lábamat föltéve várakozhattam a következő két körre. Olvasgattam egy kis Agatha Christie-t, meg neteztem, eltelt valahogy az egy óra, majd a második is. Azon tökre meglepődtem, hogy ugyanonnan vette Florence a vért mindháromszor, harmadjára már fájt is, de inkább az egyik karom fájjon egy kicsit, mint mindkettő. Elvileg hétfőre legkésőbb lesz eredmény.
Ja, és mindezek után kb. délután 4-ig aludtam, kisebb megszakításokkal. :D

*Ezt a nevet adtam annak az állapotnak, hogy tök nyugodt vagyok és még a koronavírustól se félek, és csak türelmesen (hahahaha, have you met me?) várom, mi ki lesz ebből :))))

2019. november 3. (6. hét 5. nap)

Ezt a posztot, ahogy a cím is mutatja, még novemberben írtam, az első trimeszter közepén, és részben válasz B. Kata kérdésére. Most már nem félek közzétenni.

Nem tudom, ezt a posztot mikor fogom merni közzétenni, ha egyáltalán valaha. De magamnak azért szeretném megörökíteni ennek a terhességnek az elejét is. A legelejét is. 

Valahogy annyira biztos voltam benne, hogy most sikerülni fog, hogy nem is lepődtem meg, amikor október 12-én pozitív lett a teszt, inkább csak nyugtáztam, hogy hát igen, erre számítottam. Ekkor voltam 11 dpo-n (dpo = day post ovulation), egy olyan ciklusban, ahol a 30. ciklusnapon volt peteérésem (és két, illetve három nappal előtte voltunk együtt). Amit az ember jelnek vehet, azt én jelnek vettem, és minden arra utalt, hogy terhes leszek - hangozzék ez akármilyen bullshitnek is, főleg utólag. De a legszebb az egészben, hogy valahogy már a ciklus elején tudtam, hogy most sikerülni fog, pedig akkor aztán semmit nem lehetett konkrétan előre látni, és a hírhedt kéthetes várakozás közepén is tudtam, hogy nem szabad azon az esküvőn túl sokat innom, mert Kis épp beágyazódik. Fizikailag semmi, de semmi nem utalt ekkor még terhességre (nyilván), és a tesztek, amiket 7 dpo-n kezdtem el gondosan lepisilni, mind negatívak voltak (nyilván) - egészen október 12-ig, amikor halványan, de egyértelműen megjelent a második csík, ráadásul talán nem is reggeli első vizeletből. Ja, igen, annyi fizikai jele volt a dolognak, hogy az után a bizonyos esküvő után elkezdtem köhögni meg fájt a torkom meg minden bajom volt, és az istennek se akartak enyhülni a tünetek, pedig nálam ez nem szokott pár napnál tovább tartani. De ezt persze inkább annak a számlájára írtam, hogy kint hideg szél fújt aznap és kimentünk fotódzkodni nem éppen az időjárásnak megfelelő öltözékben. 

Szóval amikor pozitív lett a teszt, rögtön kértem időpontot az új nőgyógyászomhoz, hogy adjon progeszteront, meg amit még jónak lát. Kemény 3 hét 5 napos terhesen mentem el hozzá (amikor ugye az ember hivatalosan még nem is terhes, mert még nem maradt ki a menstruációja...), amikor az ultrahangon legfeljebb a megvastagodott méhnyálkahártya látszik, de megkaptam a gyógyszereket és vissza lettem hívva egy héttel későbbre. Ekkor a tüneteim a mellfájdalom és a rettenetesen érzékeny mellbimbók, meg az elképesztő fáradtság volt, de ahogy magában a terhesség létrejöttében, valahogy abban is teljesen biztos voltam (és vagyok azóta is), hogy minden oké lesz ezúttal. 

Egy héttel később, 4 hét 4 naposan mentem újra, az ultrahangon még mindig semmi, de a doki szerint ez még teljesen normális, de azért nézetett vérből HcG-t: 455 (nem tudom, milyen mértékegység), gratulálunk, Ön valóban terhes! 

Eddigre már kezdtek "igazi" tüneteim lenni, a fentieken kívül néha szédültem, illetve a nap random pillanataiban, de legtöbbször délután "fejbeütött" egy-egy olyan álmossághullám, hogy a pár perc alváson kívül semmi nem segített. Aztán elkezdődött az étvágytalanság - enyhe émelygés kombó is, már nem tudom, pontosan mikor. 

Október 28-án volt a következő vizsgálat, 5. hét 6. napon, amikorra tudtam, hogy jó esetben szívpulzálást, kevésbé jó, de nem rossz esetben petezsákot és embriókezdeményt kell látni, de valamit már mindenképp. Ahogy elkezdte a vizsgálatot a doki, azonnal mondta, hogy nézzem csak, ott a szívpulzálás, az a kis izé, meg van a másik, még kisebb izé, abból lesz a placenta, és az egész körül ott a petezsák, minden oké, két hét múlva jöjjek újra, viszontlátásra, szép napot. 

Tankönyvileg folytatódik a történet egyelőre, amennyiben kb. 4 napja folyamatosan émelygek, túlzás nélkül, egy pillanatra se hagyja abba, de van, hogy egy-egy percre kicsit jobb. Általában az segít, ha eszem, csak ugye a fenének van kedve ilyenkor enni... Kevés dolog esik jól, főleg a sós kaják. 

Baromi hamar elfáradok kb. akármilyen tevékenységben, és reggel nagyon nehezemre esik fölkelni (főleg az émelygés miatt). Nem esik jól a kávé. Fájnak a melleim (érintésre meg amikor reggel fölkelek, akkor szoktam nagyon érezni), néha picit fáj a derekam, meg naponta egyszer-kétszer van ez a mindjártmegjön-érzés. Ja, és hasmenésem is van. :D De minden tünetnek örülök, ami azt jelenti, hogy a terhesség halad előre, Kis jó helyen van és dobog a szíve. Most a következő ultrahangig próbálok túlélni, mármint lelkileg, ami nov. 11-én lesz (8. hét legeleje). 

24. hét

Tegnap megvolt a 24. heti vizit is, a Kisdedet sajnos nem láttam, mert ugye pár nappal korábban volt a nagy UH, kicsit csalódtam is, de jól jön másra azért az a +30 euró például cuki rugdalódzókra.

A dokinő úgy kommentálta az UH-eredményeket, hogy minden nagyon szép, nagyon jó, nagyon normális (!), és csak így tovább. A súlygyarapodásomra nem tett megjegyzést, pedig ha jól láttam, a legutóbbi vizsgálat óta eltelt négy hét alatt ÖT kilót bírtam hízni... Nagyon sok édeset eszem mostanában, és amikor sósat, akkor se éppen valami könnyed kis salátát. Kívánni úgy kimondottan nem kívánok semmit (csak a szénhidrátot bármilyen formában). Kíváncsi vagyok, vajon később lesz-e savanyú uborka eperfagyival-korszakom. A vérnyomásom továbbra is rendben. 

Jövő kedden fogorvos, szerdán cukorterheléses vérvétel (brrrr). Nagyon nehezen viselnék egy esetleges diétát, úgyhogy ajánlom, hogy ne legyen terhességi diabéteszem. 

Egyébként egyre nehezebben mozgok és kapok levegőt, nagyon hamar kifulladok, sajnos úgy érzékelem, hogy a bokám is vizesedik, pedig még a 10 fokot se éri el a napi hőmérséklet, mi lesz itt késő tavasszal?!, és éjszakánként szinte pontosan kétóránként ébredek pisilni. Ezzel meg is van a napi mozgás, mert a hálószobánk az emeleten, a wc a földszinten van... :P Napközben még mindig annyit pisilek csak, mint a nemterhes emberek, tök fura. Amúgy teljesen frissnek és fittnek érzem magam, szívesen mozgok (séta, túra, meg az úszás is tervben van, csak ahhoz kéne egy fürdőruha, ami rámjön), és szellemileg is teljesen önmagam vagyok (az első trimeszter ebből a szempontból olyan volt, mintha valami üvegbúra vagy vattaréteg alatt töltöttem volna). 

Baba-lak 24 hetesen, sok pixellel

Kicsit írnék a terhesség lelki oldaláról is. Rengeteget könnyebbedett a lelkem az első trimeszterhez képest, szerintem valahol a 20. hét környékén nyugodtam le végre, már nem hiszem azt, hogy mindenképp valami rossz fog történni. Naponta hetvenkilencszer nézem meg a legutóbbi UH-képeket, már tervezem, hogy a kis arcából hűtőmágnest csináltatok, szóval teljes rózsaszín köd. Borzasztó nehezen állok ellen a kétszáznyolcvanadik babaruhának, és utálom a fast fashion láncokat, amiért kihasználják a kismamák gyengeségét és cukibbnál cukibb cuccokat árulnak egész emberi összegekért. Számolom vissza a napokat a gyes kezdetéig (még 38 munkanap!), és igazából már alig várom a szülést, de persze csak legkorábban betöltött 37 hét után. :D Többen kérdezték már, hogy nem félek-e a szüléstől, de (még?) egyáltalán nem. Bentmaradni nem szoktak a babák, szóval valahogy csak kijön majd. Azért jelentkeztem egy háromalkalmas szülésfelkészítőre, majd májusban lesz, hogy még annyira se féljek, mint majd addigra valószínűleg fogok. :P