cukorterhelés

(Hogy megszaporodtak itt a bejegyzések hirtelen, hogy már normálisterhes* vagyok!)

Szóval tegnap este valami isteni sugallat hatására megnéztem, nincs-e nyitva a labor szombaton is, mert sajnos pár éve, még Budapesten, kellett cukorterheléses vizsgálatot csinálnom (akkor azt nézték, nem vagyok-e inzulinrezisztens), és emlékszem, utána mennyire nyominak éreztem magam egész nap, nem beszélve arról a kellemes két óráról ugye, amit a laborban kell eltölteni, és hát ez után még egy munkanapot végigcsinálni, brrrrr.

A labor honlapján az volt, hogy ma 7-kor nyitnak, és mivel mára semmilyen tervem nem volt az alváson, evésen és sorozatnézésen kívül (hát, ez az én Maslow-piramisom alja, ez van), plusz tegnap este már fél kilenckor leragadt a szemem, ez ideálisnak tűnt. Jó szarul aludtam, de hősiesen fölkeltem fél 7-kor és odaslattyogtam az éktelen madárcsicsergésben a laborhoz, 56-kor értem oda elsőként, ha!, és 7:17-kor már sorra is kerültem, levette a kedves, Florence nevű nővér az éhgyomri vért, majd megitatta velem a vizes cukrot narancs ízesítéssel - az sokat segített, hogy jéghideg volt, igazából rosszabbra számítottam/emlékeztem. Beállított egy stoppert, majd átkísért a szomszédos szobába, ahol - az addigra zsúfolt váróhoz képest - viszonylagos kényelemben, a lábamat föltéve várakozhattam a következő két körre. Olvasgattam egy kis Agatha Christie-t, meg neteztem, eltelt valahogy az egy óra, majd a második is. Azon tökre meglepődtem, hogy ugyanonnan vette Florence a vért mindháromszor, harmadjára már fájt is, de inkább az egyik karom fájjon egy kicsit, mint mindkettő. Elvileg hétfőre legkésőbb lesz eredmény.
Ja, és mindezek után kb. délután 4-ig aludtam, kisebb megszakításokkal. :D

*Ezt a nevet adtam annak az állapotnak, hogy tök nyugodt vagyok és még a koronavírustól se félek, és csak türelmesen (hahahaha, have you met me?) várom, mi ki lesz ebből :))))